Április 1 - Őrült bolondozás

Az első nap telt el, hogy nem hallottam felőle. A közösségi média tárházában az előző nap reggele folyamán általam kiválasztott képet tette meg az őt bemutató képpé. Ambivalens érzések töltöttek el. Emlékezett, hogy ez a kép tetszett a legjobban, és azt akarta, hogy lássam, vagy csak egyszerűen egyetértett azzal, hogy ezen a leggyönyörűbb, ez adja vissza legjobban, természetes szépségének minden apró mozzanatát. Jó lenne tudni, hogy miért történt a változás, jó lenne hallani, látni szerető szavait. Nyomasztó az érzés.
Csak ő jár a fejemben, hogy írjak, neki, felhívjam, valahogy kommunikáljam le azt, hogy nem szeretném, ha az egész így érne véget, hogy igazából el sem búcsúztunk. Persze, ez már mind megvolt tegnap is. Csak akkor még nem is dolgoztam fel igazán, hogy mi történik. Azóta viszont fizikai fájdalommá alakult az érzés, csapdába estem. Valamit mindig tennem kell, hogy a teljes agyi kapacitásom legalább egy kis hányadát másra tudjam fordítani, hogy ne csak rá gondoljak, ne legyen a kezemben a telefonom, ne nézegessem folyton az interneten fellelhető tartalmait. A szívem egyszerűen egy őrült bolondozásba kezdett, pont így bolondok napjára. A mai nap főleg nehéz volt. Az egyetemen ezen a napon vagyok a legkevesebbet, de szerencsére mindig ellátnak feladattal, de ma inkább a virtuális világok egyik zugába vettem be magam, és amennyi időt lehetett, ott is töltöttem. Ettől még nem lett könnyebb... Már elég volt pár perc, hogy elkezdjek írni, pár perc üresjárat után az agyam már megint ott járt. Persze semmit nem küldtem el.
Az este folyamán füst lepte el szememet. Én generáltam a füstöt, kétszer is. Nem vagyok rá büszke, de sajnos jól esett, arra a kis időre, amíg elszédített, s az álmok kapujába lökött.

Március 31 - Zugba zárt márványcserép

Ma volt, hogy utoljára hallottam csilingelő hangját a fülembe csobogni, ma volt, hogy utoljára láttam megcsillanni a nap felkelő sugarait, a mára vörös színbe varázsolt hóbortos, spirálokra hajazó, mezei manna magával ragadó illatárjával telt fürtjein. Borostyán csillogásával vetekedő barna szemeit, fogainak szabadon parádézó kedves mosolyát, a munkától kemény kezeinek lágy érintését, ölelését soha felejteni nem tudom. Csókjai csoportos támadását ajkaimon, keblei kényelmes fekvését magamon, szívének szerelmes lüktetését szerelmes szívemen soha felejteni nem tudom.
Zugba zárt márványcserép vagyok. Nem, nem is én vagyok. A szívem az. Illetve csak szeretne az lenni. Kívül kemény, mint a márvány, belül üres, mint egy cserépedény. Törhetetlen. Hinné az ember. Mégis többedszerre van már megragasztva, de a ragasztó már alig tartja, összeroskad folyton folyvást, nem találhat az megnyugvást.
Az álomszív is ragasztva van? Mit kezdjen akkor az egyszerű lelkem, azzal a szívvel, aminek az álmaiban is csak cserepek szavaznak, hogy kit vegyenek maguk mellé az újabb ragasztás idejekor. Semmit. Egy ilyen szív semmit nem tehet. Újra és újra hibába fog esni, s ha álmait beteljesíti is, még akkor is csak egy zugba zárt, törékeny márványcseréppé fog válni.